Vörös szemeid fényében látom magam,
Nézlek, s alig hallom meg a szavad
Elmerülök szemed fullasztó színében
Lelked tükröződik annak mélységében.

Képtelen vagyok levenni rólad szemem
Kétségbeesve ragadom meg kezed.
Ha most elengedsz lezuhanok
Széttört szívem szilánkjai közt halok

Ne tedd ezt velem kérlek szépen
Vágyom rád e mindenségben
Akarom látni szemed szédítő mélyét
Akarom hallani hangod szentségét

Beszélj hozzám mély hangodon szelíden
Nyugtass meg hogy velem leszel az éjben
Tudom hogy csak éjjel jössz, bár folyton várlak
Tudom hogy ki vagy, mégis vágyom utánad

Ha a Telihold feltűnik a sötét égen,
Én azt meg sosem kérdem,
Mért nem lehet álmomban nyugodt a képzelet,
Melytől nappal ugyanúgy rettegek.

Ha éjjelente mégis álomra hajtom fejemet,
A látomások, s érzések pokollá teszik éjjemet.
Mindig csak a halál hívogató ősi szavai,
S a halottak elhaló sikolyai.

Álmában az ember próbák elé állíttatik,
Melyeket józanul sehogy sem tud megoldani.
De ha a rémálmok vissza - vissza térnek,
Egyszer úgy is megfertőzik a lelket.

Álmatlanul ténfergek nyugtalan az ágyban,
Csupán egy gyertya ég fényesen szobámban.
A sötétből az árnyékok egyre közelednek,
Hiába sikoltok, már senki nem hall engem.

Magányos séta a temető sötétjében,
Nehéz gondolatokkal, feketében.
A halálon merengve, az élet elől menekülve,
Önmagamat, s a világot egyaránt gyűlölve.

Nem látok mást csak a Teliholdat az égen,
Én már azt soha meg se kérdem:
Mért kell nekem még mindig élnem,
Ha már fuldoklom saját véremben.

Ha már semmi jó nem számít,
Ha már szememben a rossz a jó.
A szerelem többé nem kábít,
Nincs több érzelmes szó!

Ha a halál árnyékának völgyében járok is,

Félem a gonoszt, mert ő velem van.
Számomra az élet káros és éget is,
Szívemben már csak gyűlölet van.

Gyűlöllek téged míg életem végéhez nem ér,
Ki a fényben, s nem a sötétben élsz.
Gyűlöllek téged, mert kiontottad a vágyat,
S mert érzelem nélkül csókoltad a számat.

Nem ismered azt a dühöt, mely engem mardos,
Nem ismered azt a vágyat, melytől ölni tudnék,
Hazugságod sosem ismert határt,
Ezért hamarabb eljön érted a halál.

Valóban, nem kértem, hogy szeress,
Nem adtam rá okot, hogy keress.
Te kértél, hogy legyek veled,
Te adtál okot, hogy gyűlöljelek!

Gyűlöllek téged, mert nem értékeltél,
Ha maradásra kértelek, mindig elmentél.
Hiába számított, sosem kerestél,
Gyűlöllek téged, mert e világban élsz

A kárhozat szégyenében,
A magányban, oly egyedül.
Az élet minden egyes percében,
Kínoznak a képek, oly kegyetlenül.

Átlátni a mindent rejtő leplen,
Mintha megégnél a pokol tüzében.
Elmerengni a halál érintésében,
És megfürödni a másik vérében.

A Teliholdtól démonivá válni,
Az éjszakában egyedül sétálni.
Az élettől örökre megválni,
A farkasokkal együtt kiáltani.

A fények, ha távolinak tűnnek,
Amikor a szemében végleg kihúny a fény.
A szívdobbanások megszűnnek,
S bennem felhevül a kéj.

A színek elvesznek a sötétségben,
Minden úgy úszik feketében.
Ahogy a kezemben nyugtatom a szívedet,
S a hogy megfürdök véredben.

Bűnös lényének, mely vértől szennyezett,
Áldásként adatott halálhozó kegyelme.
Mephisto nekem szabad utat engedett,
S a pokol tüzében atyaként vezetett.

Gyilkolási vágyamnak sosem szabott határt,
Atyám rám helyezte pusztító hatalmát.
Vihart szítottam, s csapásokat mértem,
Meghalt ki ellenem volt, s nem pedig értem.

Emberi testben a tömegbe vegyülök,
De minden lelket undorral gyűlölök.
Megkísértem józan elméjüket,
Eléjük tárok hamis rémképeket.

Álmukban, ha békében is nyugodnának,
Gátat nem szabnék fájdalmuknak.
Árnyakkal, s démoni suttogással,
Riadt, hangos sikoltással.

Megkeserítem gondolataikat, álmaikat,
Ne irányítsa jó a vágyaikat.
A tiltott útra terelem őket,
Átsegítem a szenvedőket.

Alázatos szolgája vagyok a pokol urának,
Bűnös lényének, mely vértől szennyezett.
Ki a pokol tüzében atyaként vezetett,
S ki engem kegyeltjeként szeretett.

Elveszett vagyok a világ útvesztőjében,
A magány a társam a szenvedésben.
Nem tudom hol van innen a kiút,
S hogy az élet velem mért ilyen rút.

A fájdalom szenvtelenné tette lelkem,
A sebek csak erősebbé tették testem.
A gyilkos köröket már rég leróttam,
Azzal, hogy ártatlanokat gyilkoltam.

Minden ok nélkül rám tört a vágy,
Hogy átvágjam kecses nyakát.
Hogy beledöfjem dobogó szívébe,
Hogy szeme elrévedjen a semmibe.

Amikor testéből eliramlott az élet,
Tudtam, hogy már csak erre vagyok képes.
Akarva-akaratlan a gyilkos hév, ha elszabadul,
Egy ártatlan jár a legrosszabbul.

Gyilkos vagyok, nem tagadom,
Áldozataimat életben nem hagyhatom.
A gonoszság megfertőzte szenvtelen lelkem,
Már nincs helyem a mennyekben.

A pusztulás útján kelt útra önzőn,
Túltett az érzelmeket elfelejtő őrzőn.
Hideg rázta testét, izmai feszültek,
Bőrén már rég óta égett a feszület.

Holtak lelkei kísérték sírva, könyörögve,
Ki szenvedésre volt ítélve időtlen időkre.
Fájdalmas sóhajait a sötétség nyelte el,
Sokszor kívánta: a pokol tüzében égjen el.

Fagyos mosollyal üdvözölte a révész,
Feltette a régi alázatos kérdést.
Az őrző mint mindig ugyanazzal válaszolt,
Lassan az ingó csónakhoz araszolt.

Fizetséget várva tartotta csontvázkezét a hajós,
S mikor az őrző felnézett, tekintete oly baljós.
A pokol kapuja felől dűhös ordítás hallatszik,
S a hajós arany nélkül már indulni is igyekszik.

Kezét a halál folyójába meríti, a holtak kapdosnak érte,
Azon gondolkozik, hogy meghalni vajon megérte?
A pokol kapuja felé tekint, s látja a pokol sötét tüzét,
Talán sosem fogja megbánni halhatatlan bűnét?

A révész lassan tereli csónakját az átkelőn a halálba,
Halkan megszólal, de pokoli hang vág szavába.
Újabb ordítás, az ördög már haragszik,
S mélyen a folyóból halk suttogás hallatszik.

Vigyázz mit kívánsz, ha a halálra vársz,
Mert örökre a pokol rabjává válsz.
A pokol sötét tüze testedet felemészti,
Akár évszázadokon át el nem ereszti.

A halál ha szólít, éjjel, szentségtelen nevemen,
Véres könnyek képződnek éjfekete szememben
Halkan suttogom a könyörtelen szavakat,
Melyben elregélem dicstelen halálodat.

Pokoli tettekre bíztat az éj fekete sötétje,
Ha áldozatomat megtalálom imádkozhatsz érte,
Markomból ártatlan én már sosem eresztem,
Mert ebben a világban én örömet sosem éreztem.

Bűneimnek bocsánatát sosem kértem én,
Mikor szívemben elpattant az utolsó ér,
Megszakadt az, de mégis tovább élek én,
Csak erősebb leszek attól ha tőlem mindenki fél.

Dühöm ha feltörekszik nem ismer határt,
Bátran szembeszállok, s elüldözöm magamtól a halált.
Halhatatlanná válva szítom dühömet, mert a pokol kívánja,
Hogy gyermekének ne legyen korlátozója, s bírája.

Ez vagyok én, ki e földön viszályt szít, s halált hoz,
Ki a bolondokat közelebb viszi a pokolhoz,
Haragom örökké pusztító,
Mert én vagyok a Halálhozó.

Az emlékek felsejlenek, ismét felszakítva egy mély sebet
Mely bár begyógyult, elmúlni sosem volt képes.
Haraggal töltötte meg szívét, s könnyekkel szemét,
Megnövelte ezzel amúgy is pusztító erejét.

Elvakította dühe, testében forrongott vére,
Bosszújának eljött az ideje végre.
Szavait szórta, mint átkot a nőre,
Ki ismét szemet vetett kedvesére.

A múlt bestiája, kit régen gondolatban ölt meg,
Kit ha látott, benne forrongott eget verő dühe.
Emlékeiben felsejlett az átkozott múlt,
S a nyugalom lángja szívében ismét kihunyt...

Ordított volna a fájdalomtól, mely belülről mardosta,
Fülében csak a bestia álnok hangját hallotta.
Elborult elméjét a kegyetlen őrület környékezte,
Míg a múlt bestiáját végleg el nem üldözte.

Feledésbe menekülnék,
De elfutni már nem tudok.
Halandóként élnék,
De választani már késő, tudom.

Elveszett csaták kísérték a múltban utamat,
Emlékemben őrzöm a halottak sikolyát.
Mindennek ellenére, visszasírom múltamat,
S elvesztésének hosszú fájdalmát.

Sokat megélt lelkem emlékét őrzi,
Érzéseket kelt, melyben ő talán már nem hisz.
Túl van a halálon, már kétszáz esztendeje,
Egykor vele volt teljes szívemnek szerelme.

A véres hold ismét felragyog az égen, mint minden hét évben,
Hozzá imádkozom én, úgy ahogy annak idejében.
Ha megszabadíthatom kárhozottságától, mindent feladok,
Halandó életemet s lelkemet a pokolnak adom.

A végső harc után testem mereng
Elmém józan gondolatából a sötétbe mereng
Emberi mivoltom merül ezzel feledésbe
S a halhatatlanok útját követem.

Feledésbe menekülnék
De magam elől elfutni nem tudok
Halandóként élnék.
De már késő, sötét angyal vagyok.