A halál ha szólít, éjjel, szentségtelen nevemen,
Véres könnyek képződnek éjfekete szememben
Halkan suttogom a könyörtelen szavakat,
Melyben elregélem dicstelen halálodat.

Pokoli tettekre bíztat az éj fekete sötétje,
Ha áldozatomat megtalálom imádkozhatsz érte,
Markomból ártatlan én már sosem eresztem,
Mert ebben a világban én örömet sosem éreztem.

Bűneimnek bocsánatát sosem kértem én,
Mikor szívemben elpattant az utolsó ér,
Megszakadt az, de mégis tovább élek én,
Csak erősebb leszek attól ha tőlem mindenki fél.

Dühöm ha feltörekszik nem ismer határt,
Bátran szembeszállok, s elüldözöm magamtól a halált.
Halhatatlanná válva szítom dühömet, mert a pokol kívánja,
Hogy gyermekének ne legyen korlátozója, s bírája.

Ez vagyok én, ki e földön viszályt szít, s halált hoz,
Ki a bolondokat közelebb viszi a pokolhoz,
Haragom örökké pusztító,
Mert én vagyok a Halálhozó.