Az emlékek felsejlenek, ismét felszakítva egy mély sebet
Mely bár begyógyult, elmúlni sosem volt képes.
Haraggal töltötte meg szívét, s könnyekkel szemét,
Megnövelte ezzel amúgy is pusztító erejét.

Elvakította dühe, testében forrongott vére,
Bosszújának eljött az ideje végre.
Szavait szórta, mint átkot a nőre,
Ki ismét szemet vetett kedvesére.

A múlt bestiája, kit régen gondolatban ölt meg,
Kit ha látott, benne forrongott eget verő dühe.
Emlékeiben felsejlett az átkozott múlt,
S a nyugalom lángja szívében ismét kihunyt...

Ordított volna a fájdalomtól, mely belülről mardosta,
Fülében csak a bestia álnok hangját hallotta.
Elborult elméjét a kegyetlen őrület környékezte,
Míg a múlt bestiáját végleg el nem üldözte.