A pusztulás útján kelt útra önzőn,
Túltett az érzelmeket elfelejtő őrzőn.
Hideg rázta testét, izmai feszültek,
Bőrén már rég óta égett a feszület.

Holtak lelkei kísérték sírva, könyörögve,
Ki szenvedésre volt ítélve időtlen időkre.
Fájdalmas sóhajait a sötétség nyelte el,
Sokszor kívánta: a pokol tüzében égjen el.

Fagyos mosollyal üdvözölte a révész,
Feltette a régi alázatos kérdést.
Az őrző mint mindig ugyanazzal válaszolt,
Lassan az ingó csónakhoz araszolt.

Fizetséget várva tartotta csontvázkezét a hajós,
S mikor az őrző felnézett, tekintete oly baljós.
A pokol kapuja felől dűhös ordítás hallatszik,
S a hajós arany nélkül már indulni is igyekszik.

Kezét a halál folyójába meríti, a holtak kapdosnak érte,
Azon gondolkozik, hogy meghalni vajon megérte?
A pokol kapuja felé tekint, s látja a pokol sötét tüzét,
Talán sosem fogja megbánni halhatatlan bűnét?

A révész lassan tereli csónakját az átkelőn a halálba,
Halkan megszólal, de pokoli hang vág szavába.
Újabb ordítás, az ördög már haragszik,
S mélyen a folyóból halk suttogás hallatszik.

Vigyázz mit kívánsz, ha a halálra vársz,
Mert örökre a pokol rabjává válsz.
A pokol sötét tüze testedet felemészti,
Akár évszázadokon át el nem ereszti.