Csendes őszi éjszakán,
Egy kávéház karzatán,
Egy finom, forró tea mellett
Ültünk egy előadás helyett.

Csendben ültünk ritkán szóltunk
Merengtünk a régi, szép múlton.
Teánk, mikor elfogyott kávét kértünk,
Majd' hajnal lett, mire hazaértünk.

Csendes éjben jártuk a várost,
Megnéztünk minden látványosságot.
Aztán a várfalhoz felballagtunk
A méla, sötét, csendes éjjet hallgattuk.

Szomorú a szívem, hiszen szeret,
De kit szeret, azt szeretni nem lehet.
Hisz ő távol van tőlem mindig,
Ám én várom őt, bárhol jár is.

De nem jön el, mert talán,
Mással, máshol lehet hogy boldog tán.
Eszembe jut egy régi találkozás,
Tisztán emlékszem, pedig rég volt már.

Mikor rám nézett, csak mosolygott,
Ez a mosoly örökre a lelkembe ivódott.
Szépen ragyogott két kék szeme
Hangja fülemnek, édes zene.

Ott ült mellettem, vele voltam,
De az enyém soha nem lehet, tudtam.
Fájt, ahogy mosolya rám villant,
Ám a pillanat hamar el is illant.

Mikor felállt, és menni készült,
A szívem még sírva könyörgött.
Én még ültem, mikor rám pillantott,
Aztán elbúcsúzott: "Látjuk még egymást."

Én akkor már tudtam, hogy ez nem igaz,
Így hát számomra nem volt többé vigasz.
Nem is tudom, mit hittem, reméltem,
Hogy egyszer majd visszatér értem.

Tudtam jól, vissza nem tér talán soha,
Hozzám a sors szörnyen mostoha.
Naivan hittem, hogy ő is szeret,
De neki szerelmem talán sosem kellett.

Szívem, mely most is fáj, zokog,
Másé soha nem lesz, ez biztos.
Elment, elhagyott engem
Én azért mégis nagyon szeretem.

Szeretni fogom örökkön örökké,
Mert szívem, lelkem, s életem csak az övé!

Kék rózsák kertjében járok,
Remélem, itt a boldogságra találok.
Nézem a csodálatos kék bokrokat,
Vigasztalást nékem csak ő adhat.

Gyönyörű rózsabokor, mi előtt megállok,
Egy szálat belőle, óvatosan levágok.
Kezemben fogva azt a szál virágot,
Magányomban a világhoz kiáltok.

Hangom visszhangzik az üres térben
Nem is vártam rá választ,
Egy kerti padra leülve, hagyom,
Szabadon szálljon minden gondolatom.

Végül már fel sem ébredek többé,
Lelkem messze már, testem köddé,
A ködcsendben beburkolja testem,
Így alkotva nékem csendes koporsót a kék rózsák kertjében.

Megfogadtad, hogy sosem fogsz többet sírni,
Hogy nem fogsz egy emberben sem bízni.
Az egész világ csak egy képmutatás
Az élet csak egy ócska fogadás.
Néha nyersz, de többször vesztesz,
Akkor mi történik? Könnyeket ejtessz...
Az ígéreted semmivé válik,
Azt hiszed a fájdalom majd elmúlik.
Szép álom, amit csak egy ideig dédelgetsz,
De végül rájössz, hogy senkit sem szerethetsz.

Ők azok, akikre mindig számíthatok.
Ők azok, akikben megbízhatok.
Szeretem őket, mindennél jobban.
Szeretem őket, amíg a szívem dobban.

Ők azok, akik mindig mellettem vannak.
Ők azok, akik a szívemhez legközelebb állnak.
Szeretem őket, mindennél jobban.
Szeretem őket, amíg a szívem dobban.

Ők azok, akikért bármit megtennék.
Ők azok, akiket, ha elveszítenék, belehalnék.
Szeretem őket, mindennél jobban.
Szeretem őket, amíg a szívem dobban.

Van egy szó, mi fáj ha mondják
S közben nem komolyan gondolják.
Ez a szó pedig nem más mint: szeretni.

Az ember lelkét a magasba emeli,
Vagy a lelkét égő pokolra küldi.
Fáj, ha az kit te szeretsz,

Tovább lép, s rajtad csak nevet.
Fáj, hisz a szíved majd megszakad,
De ő elment, s csak az emlék maradt.

Egy fájó vagy boldog emlék,
Ő ennél többet sosem ígért.
Mégis most hogy elment végleg,

Az élet üres lett és én félek.
Félek hogy nem fogok már szeretni,
Csak minden édes emléket feledni.

Sziasztok!

Kedves ideérkező vendégek, örömmel látlak benneteket itt, ahol a verseimet fogom tárolni, mert miért ne osszam meg a világgal, hátha valakinek esetleg tetszenek, még ha kicsit elborult is némelyik. :)

A versek hangulata ne tévesszen meg senkit, nem vagyok egy elborult elméjű, depressziós picsa, aki nem tudja értékelni az életét, csak egy nagyon unatkozó diák, akiknek elméjét a sok buta tantárgy ködösíti el, és valahol ki kell élnie magát ;)

Nos, ha még nem menekültél el, akkor jó böngészést :)

~Dark Phoenix