Ha a Telihold feltűnik a sötét égen,
Én azt meg sosem kérdem,
Mért nem lehet álmomban nyugodt a képzelet,
Melytől nappal ugyanúgy rettegek.

Ha éjjelente mégis álomra hajtom fejemet,
A látomások, s érzések pokollá teszik éjjemet.
Mindig csak a halál hívogató ősi szavai,
S a halottak elhaló sikolyai.

Álmában az ember próbák elé állíttatik,
Melyeket józanul sehogy sem tud megoldani.
De ha a rémálmok vissza - vissza térnek,
Egyszer úgy is megfertőzik a lelket.

Álmatlanul ténfergek nyugtalan az ágyban,
Csupán egy gyertya ég fényesen szobámban.
A sötétből az árnyékok egyre közelednek,
Hiába sikoltok, már senki nem hall engem.

Magányos séta a temető sötétjében,
Nehéz gondolatokkal, feketében.
A halálon merengve, az élet elől menekülve,
Önmagamat, s a világot egyaránt gyűlölve.

Nem látok mást csak a Teliholdat az égen,
Én már azt soha meg se kérdem:
Mért kell nekem még mindig élnem,
Ha már fuldoklom saját véremben.