Sötét az éjszaka, vad, kietlen tájon,
Csend honol most mindenütt a messzi földeken
Nem hallani zajokat, a fények is kihunytak
S köd lepi el lassan a mélyebb völgyeket is.

Köd honol a hideg, zord hegytetőn,
Hegyoldalban, komor kietlen erdőben,
Magas, mogorva fák nyújtják fel karjaikat,
Mely talán sosem éri el a sápatag holdat.

A mozdulatlan tájon, éjjeli, dermesztő
Hideg szél suhan át, megzörgetve a fákat,
S azok mintha sírva a Holdra kiáltanának
Az erdőre vastag lepelként terült a tejfehér köd.

A ködben rejtőző zord erdőben ma
Egy ember kószál, de félelmének erős,
És izgató szagát messze viszi a szél.
A tejfehér lepelben valami ébrenlétre tér.

Semmi nem látszik vagy hallatszik,
Csupán a félelem s elemi gonoszság
Egy zord és félelmetes szempár tűnik elő
A hegytetőre csak egy távoli kiáltás jut el.

Néma csend, egy ködbe vont szempár csillogása,
Egy hófehér pengeéles agyarpár villanása,
Mély, telt hang ingerült-dühös morranása,
S végül egy emberi élet értéktelen elmúlása.