Írok. Sokszor már magam sem tudom minek
Körülöttem hevernek az összetört szívek
Nézem őket, mélázva, kicsit búsan
Arra gondolok, az enyém is itt lesz hamarosan.

Fájdalom hasít égetőn szép szívembe
Kínnal töltve be lelkem kincses termeit
Mit sem ér a kincs, arany ezüst gyémánt
De szívem csendben zokog, sír csak némán

Az érzés most már szűnni látszik végre
Szükség volt rá egy hosszú-hosszú évre
Lelkem, szívem vörös, gyémántos vértet ölt
Szomorkodással, zokogással, több időt nem tölt

Ha vértet ölt, éltetőm, erősnek kell lennem
Semmi sértést, semmi vádat, komolyan nem vennem
Gyűjteni a sok dicsérő szót, a sok bókot
Emelni a tétet, s vetni a fekete korongot

Érezni, látni, hallani a világ sötétjét
Mindent tudni, belülről nagyot kacagni
Nevetni a világon, mindenen keményen
Gyűjteni az emlékeket nagy serényen

Dacolni mindennel, az Úrral, Istennel
Kacagni egy fekete napra, mi bennem kel
Felhőtlen lenni, mikor mindenki bús
Mikor az ember fekete gyászharangot húz

Jó lenne már újra önmagamként élni
Ismét a fekete szelek szárnyán repülni
Élvezni úgy ezt az életet
Hogy ennél jobb már úgysem lehet.