Sötét erdőben, ahol nincsen fény,
Ott él nagyon sok élőlény.
Farkasok, állatok, névtelen árnyak,
De mindezek felett egy démon.

Vöröslő aura lengi őt körül,
Fél tőle mindenki, s ő ennek örül.
A sötét fák közt feldereng,
Egy magas, homályos árny,
Hátán két hatalmas fekete szárny,
Ijesztő alak, hangja mély, dermesztő,
Ha megszólal, megfagy a levegő.

Volt ő egykor, hatalmas, fénylő,
De a múltba vész már ez az idő.
Volt ő egykor, nagy fényes angyal,
Hibázott, s megbukva, démonná lett.
Ki egykor az embereket segítette
Most árnya önmagának, s félnek tőle

Pedig ha tudnák, szíve mennyire fáj,
Nem gyűlölnék ennyire, megértenék tán.
Midőn ő angyal volt szerette mindenki,
Most hogy démon lett, nincs vele senki.
Élete magányos, társa sose lelhet
Nincs ki vele szót érthetne

Sűrű erdő mélye, ez most a menedéke
Szépen lassan homályba merül, s feledésbe
De leginkább azt fájlalja, hogy ki őt
Egykor szerette, ellökte magától de örökre.
A magányos alak, az ifjú démon
Nem értette miért, hisz ő nem változott.

Ahogy most egy fának dőlve áll,
Elmereng azon, milyen így a világ
Sötét és magányos, nem is bírja soká,
Elhatározza, hogy ő bizony megöli magát.
Ha nincs vele senki, hiába övé a világ,
A réten nem nyílik már neki többé virág.

előhúzza kardját, megcsillan az éjben,
Szívébe mártja s végignéz az életén.
Érzi, mindjárt itt a vég, kihunyóban a fény
Ragyogón fénylik fel a távoli messzeség.
Ismét várja őt az aranyszín ragyogás
Barátok hívják, szerelme mosolyog rá.

Tekintete homályos, a vég már közel.
Megáll mellette egy farkas, kit ő átölel
A farkas volt egyetlen igaz társa
Még most is; követi őt a halálba.
Így fekszik ott a gyönyörű démon holtan
Mellette a farkas alussza örök álmát.

Ez történt azzal, ki, mint angyal született,
De sorsa elől ő el nem szökhetett!